Horváth G. György két eltérő társadalmi nézettel foglalta össze a gépek, az intelligens robotok, valamint az emberi munkahelyek kapcsolatának a kérdését. Vannak, akik ezt a végtelen robotolás alóli felszabadulásnak tekintik, és vannak mások, akik a munkahelyek tragikus elvesztésétől rettegnek, ami válságba kergeti majd az emberiséget. Magam az első nézetet vallom, erről írok néhány rövid gondolatot. (A szerző a korábban már ismertetett konferencia egyik előadója - a szerk.)

Először is szögezzünk le két alapvető tényt.

• A gépesített civilizáció mintegy 200 éve kezdett kibontakozni és az óta folyamatosan terjed, végül majd az egész bolygón uralkodóvá fog válni. A gépesítés, és az intelligens robotok nem a sötét, fenyegető jövőt jelentik, hanem már sok-sok évtizede jelen vannak. Ma már a Földünk jelentős részén kialakult az egybefüggő gépi civilizáció, másutt pedig lendületesen foglalja el a teret. Ez a tény határozza meg az emberi munka jelenét, jövőjét, nem pedig a ma élő emberek vágyai, akarata, félelmei, babonái.
• A gépesítést feltartóztatni nem lehet, ahhoz csak alkalmazkodhatunk. A legjobb bizonyíték erre az, ha megvizsgáljuk, hogy az elmúlt 200 évben miként alkalmazkodott ehhez az emberiség.

Ezeket szem előtt tartva fogjuk megvizsgálni a „robotrettegés” és a munka alóli felszabadulás leggyakoribb kérdéseit.

• Miből élünk meg, ha nem lesz munkánk?

Az 19. század elejéig nem volt érdemi gépesítés, és kb. 1 milliárd ember élt a Földön. A gépesítés elterjedésével máig, mintegy 7 milliárdra növekedett a népesség, és sok százszorosára bővült az előállított javak mennyisége, minősége. Természetesen vannak még nyomorban élő tömegek, de az emberiség történetében először vált lehetővé milliárdok elégséges élelmezése, elfogadható megélhetése. Jól példázza ezt Kína, India, Oroszország, Pakisztán, Brazília, Indonézia stb. Valójában éppen fordítva áll a munkahelyek mennyiségének és az emberek megélhetésének a kérdése. Amikor rengeteg emberi munkára volt szükség, akkor sokkal inkább veszélyben volt az emberi faj megélhetése, mint ma, amikor a gépek folyamatosan kiszorítják az embert a munkahelyekről, de egyre többet produkálnak. A gépesítéssel az emberi munka iránti igény valóban és megállíthatatlanul zsugorodik, de közben szintén megállíthatatlan a javak hatalmas mértékű bővülése. Nehéz nevetés nélkül megállni azt, amikor a jövő „szörnyű veszélyéről” beszélnek, vagyis arról, hogy miközben egyre többet teljesít a gépesített gazdaság, ehhez egyre kevesebbet kell dolgozni az embernek. Ez talán nem olyan nagy baj. A tényleges kérdés inkább az, hogy lehet-e még a régi, megszokott, évezredes módon sokat dolgozva megélni, vagy kénytelenek leszünk a változó technológiához alkalmazkodva magunk is változni. Kijelenthetjük, hogy a gépesített gazdaság bővülésével már nem lehet a rég módon élnünk, nem dolgozhatunk annyit, mint a nagyapáink. Sőt a megszokott, rengeteg emberi munkán alapuló termelés egyenesen lehetetlenné tenné a mai 7 milliárdos népesség megélhetését. Változásra kényszerülünk, de az elmúlt egy-két évszázadban folyamatosan ezt teszi az emberiség. Ez a változás sok konfliktust, válságot okoz, de rendületlenül halad előre.

• Adhatunk-e munkát mindenkinek?

A fél világ folytonosan azt keresi, hogy miként lehet munkát adni az embereknek. Ez a kérdés azonban szintén hamis. A folyamatosan zsugorodó munkaszükséglet mellett ez úgy néz ki, hogy vagy sok munkát adunk egyre kevesebb embernek, vagy sok embernek adunk egyre kevesebb munkát. Egyéb lehetőség nincs. A gépi civilizációt megelőző évezredekben az emberek túlnyomó többsége szinte folyamatosan, rengeteget dolgozott, különösen a mérsékelt égöv országaiban.[1]A 19. század első felében, Európában a dolgozók átlagban kb. 3000-3500 órát dolgoztak évente, emellett rengeteg munkára volt szükség a ház körüli, valamint a közösségi, szívességi tevékenységben. A gép terjedésével azonban minden téren folytonosan zsugorodott az emberi munkaszükséglet. A 20. század közepére Európában, mintegy 2300-2400 órára csökkent az éves munkaidő, a 21. század elejére pedig 1200-1600 órára. A munkaszükséglet megállíthatatlan csökkenése persze sok konfliktust és alkalmazkodási nehézséget okoz. A társadalmak mindig megpróbálnak a hagyományos módon, újra és újra munkahelyet teremteni, bővíteni a munkát. Ez azonban tartósan lehetetlen. Ezért folytonosan rákényszerülnek a munkaidő csökkentésére, hiszen más megoldás nincs. A gépi civilizációban az emberi munkaszükséglet zsugorodása természetesen nem tart majd a nulláig. Úgy tűnik, hogy az ember nem szorítható ki a kreativitásból, és az embertől, emberhez irányuló tevékenységből (pl. gyermeknevelés, tudomány, művészet, stb.). Természetesen nem tudjuk előre kiszámítani, hogy a gépek, és az intelligens robotok meddig, és honnan szorítják majd ki az embert. Most csak azt mondhatjuk, hogy a folytonosan zsugorodó munkaszükségletre a hatalmas válságok ellenére is eddig lényegében megfelelően reagáltak az emberek. Ha máig sikerült félig már lefaragni a gazdaság munkaszükségletét, akkor joggal gondolhatjuk, hogy a továbbiakban is képesek leszünk ezt az utat járni.  

• És mi lesz az emberi önmegvalósítással, büszkeséggel?

A társadalmak hangadói leginkább azt harsogják, hogy a munkából kiszoruló emberek majd elveszítik az önbecsülésüket, az életcéljukat, lezüllenek, alkoholizálnak, stb.[2] Ebben vannak bizonyos rész igazságok, de ez összességében mégiscsak alap nélküli rettegés, vagy éppen a letűnt múlt idealizálása.[3] Először is a korábban sokkal többet dolgozó társadalmak sem voltak a mainál erkölcsösebbek, önmagukra büszkébbek, önmegvalósítóbbak. A munka nagyrészt ma sem az önmegvalósításról, megbecsülésről, erkölcsről szól, hanem a szimpla megélhetésről. A dolgozók nagyobbik fele értelmetlen, vagy unalmas, lélekölő munkát végez. (parkoló őr, biztonsági őr, metróvezető, futószalag munkás, jegyvizsgáló, börtönőr stb.) A valóságban rengetegen érzik, hogy amikor hajnalban munkába mennek, akkor ott többnyire önsanyargató, megalázó, időrabló tevékenységre kényszerülnek. Ezért keveset tudnak foglalkozni a gyerekükkel, beteg, idős szüleikkel, nem képesek a barátaikkal lenni, önmagukat fejleszteni, a világot megismerni. Most azonban nem ezeket emeljük ki, hanem az alapvető kérdést. A munkából nem azért szorul ki az ember, mert ezt akarja, hanem azért, mert erre kényszerül a gépi civilizációban. Tetszik, vagy sem, nincs más út. Ez nem a 21. századi intelligens robotok miatt jött létre, ez már a 19. század óta erősödő folyamat. Az önmegvalósítás, erkölcs, büszkeség kérdéseit nem lehet az emberi munka bővítésével kezelni. Ehhez elsősorban az elmúlt évtizedek gyakorlatából meríthetünk. Mit tettünk eddig az önmegvalósítással, erkölccsel, önbecsüléssel amióta mintegy a felével csökkent a munkaszükséglet? Rengeteg gyötrelemmel, válsággal, de a társadalmak mégis kreatív módon alkalmazkodtak a valósághoz. Nézzük meg ennek az alkalmazkodásnak a legfontosabb mozzanatait.

1. Láttuk, hogy szakadatlanul csökkent az emberi munkaszükséglet. Erre azonban nem úgy reagálunk, hogy egyre kevesebb ember dolgozik sokat, hanem fordítva, sok ember dolgozik egyre kevesebbet. A munkaidő mintegy a felére esett, a nehéz fizikai munka legalább 90%-kal csökkent, a monoton szellemi rutinmunkát zömmel átvették a számítógépek, stb.
2. A 19. század elején a fogyasztási javak döntő többségét a közvetlen munkarészvételtől függően osztották el (kivéve az elit fogyasztását). A gépesítés előrehaladásával azonban a javak növekvő hányadának az elosztása egyre inkább más. Ma Európában ezeknek a javaknak mintegy a felét már a közvetlen munkarészvételtől függetlenül osztják el.[4]
3. A társadalom intenzíven alkalmazkodik a munkaszükséglet zsugorodásához. A 19. század óta nagyon megerősödött és általánossá vált a szorosan vett munkán kívüli élet és elfoglaltság bővülése (pl. tanulás, túrizmus, hobbi, közlekedés, kultúra, közösségi aktivitás, szabadidő, kommunikáció).

Láthatjuk, hogy minden félelem és válság ellenére, a társadalmak képesek a munka szakadatlan zsugorodásához alkalmazkodni.

• Mi lesz a túlnépesedéssel?

Ezt a kérdést is szokás a félelmetes, tragikus jövő felől nézni, pedig ebben is inkább a 200 év óta elkezdődött gépi civilizáció tényszerű fejleményeit érdemes vizsgálni. Ez teljesen más képet mutat, mint a túlnépesedő jövőtől való irracionális rettegés. A gépesítés előtti civilizációban a szülőképes koruk végét elérő nők átlagos termékenysége kb. 7 gyermek volt. Ezzel együtt az átlag életkor legfeljebb 30-40 évet ért el, mert óriásiak voltak a gyermekkori halandóság, az éhínségek, a járványok, stb. A gépi civilizáció kibontakozásával azonban egyszerre két meghatározó trend indult meg. Folyamatosan csökkent a nők teljes termékenységi rátája (TTR), tehát a szülési hajlandóságuk, és szintén folyamatosan javult az átlag életkor. Ezek a trendek az egész világon azonos irányba mutatnak, de nem mindenütt ugyanabban a fázisban vannak. A gépi civilizáció fejlettségétől függ, hogy melyik társadalom hol tart ezekben a folyamatokban. A TTR mindenütt esik, ami fordított szemlélettel is jól bizonyít. Az általános TTR esés azt is jól igazolja, hogy mindenütt feltartóztathatatlanul terjed a gépi civilizáció. Ez alól sincs kibúvó. A túlnépesedés üteme, intenzitása az elmúlt egy-két évtizedben már lassul.[5] Évtizedünk végére a Föld egészének a TTR mutatója 2,1-es értékre csökken, és ez később, tovább esik. Ezáltal egy generáció múlva már leáll a Föld összegzett népesség növekedése. A demográfusok is azt jósolják, hogy 2050 körül, mintegy 9-10 milliárdos szinten megáll a világ népesség növekedése, majd abszolút csökkenésbe fordul. Ez nem azt jelenti, hogy minden egyes társadalomban éppen azonosak lesznek a népesedési jellemzők. Azok a népek, amelyek később kerülnek a magasabb szintű gépi civilizációba, ott késve áll le és fordul csökkenésbe a népesség, de ott is feltétlenül be fog ez következni. A sokat említett Fekete Afrika esetén látjuk, hogy az elmúlt 40 évben csaknem 7-ről 4,5-re esett a TTR értéke. Ez a rendkívül gyorsan csökkenő afrikai TTR ma lejjebb van, mint 40 éve Ázsiában, vagy 90 éve Európában volt. A gépi civilizáció kibontakozása megállítja, sőt visszafordítja majd a rettegett túlnépesedést.

***

A társadalmak általában félnek az ismeretlen jövőtől, az emberi természet már csak ilyen. Ha valami eddig ismeretlennel találkozunk, akkor inkább visszabújnánk a megszokott múltba, még akkor is, ha az nyomorúságos volt, de legalább már megismertük. Nagyon „jó a sajtója” a szörnyű szenvedést, éhezést, pusztulást, elviselhetetlen túlnépesedést jósoló előrejelzéseknek. Nem árt azonban megismerni a már régóta elindult valóságot is. Ma a fél világ retteg, a gépi fejlődéstől. Akkor is rettegünk, ha már sok-sok évtizede tapasztalhatjuk, hogy az emberiség meg szokta találni ebből a kiutat. Igen, tény hogy nap, mint nap egyre újabb, és szokatlan jelenségeket vet fel a terjedő gépesedés, de az is tény, hogy emberiség már 200 év óta – rengeteg konfliktus és gyötrelem árán – mindig megtalálja ennek a kezelését. Nem állítjuk, hogy erre előre készen vannak a megoldási receptek, sőt azt sem, hogy a megoldások mindenki számára majd komfortosak, kellemesek lesznek. De azt biztosan kijelenthetjük, hogy a gépesedés, a robotizálás megállíthatatlan terjedésének a kezelésére az emberiség ezúttal is meg fogja találni a megfelelő kezelési módot, képes lesz a változó világhoz alkalmazkodni. Egy dolgot azonban nem tehetünk. Félelemből nem fordulhatunk vissza a megszokott múltba, ott nincs megoldás.

[1] Kivéve természetesen az elit szűk rétegét.

[2] A dolgozó milliók már sokkal ritkábban harsogják ezt, és kevésbé hisznek a fennkölt, felemelő, erkölcsnemesítő munkában. Nekik tényleg muszáj dolgozni.

[3] Nem árt néha körülnézni a korabeli irodalomban. Vegyük például Móricz, Tömörkény, vagy Balzac, Engels írásait a saját koruk világáról..

[4] Pl. Szociális támogatás, nyugdíj, oktatás, egészségügy, kultúra, művészet, sport, tömegközlekedés, stb.

[5] Nem a népesedés abszolút mértéke, hanem a növekedés tempója.