Úton, útfélen - sokszor nagyon okos emberek - pánikolnak a legújabb technológiai változások (MI, robotok, okos cuccok, stb) miatt. Többnyire a munkahelyeket féltik, és ezzel párhuzamosan az emberek romlásától tartanak. A fő mondanivalóm, hogy eddig már 150 év óta rákényszerültünk az emberi munkaidő szükséglet több mint felének az elvesztésére és ezt mégis elég jól túléltük. Akkor szerintem a kisebb maradék elvesztésébe sem fogunk belehalni. Erre a bizonyíték az elmúlt 150 éves tapasztalat.
Az emberi munka alakulásának a három egybefüggő síkja
Szinte mindennap olvashatunk – többek között a 21. században – olyan cikkeket, amelyek azt jósolják, hogy a közeli jövőben a technológia fejlődése következtében drámaian zuhan majd az emberi munka, és az álláshelyek iránti igény. A robotok, a MI, és hasonlók látszólag ezt támasztják alá, önmagában ebben nincs is mit vitatni. Ha viszont térben és időben messzebbről, összefüggéseiben nézzük ezeket a folyamatokat, akkor mást is látunk.
Vizsgáljuk meg az emberi munkaszükséglet trendjének három síkját 150 évre visszamenően. Ezek a síkok az átlagos munkaidő szükséglet, a gazdaság produktivitása, és a munkahelyek összetétele.
1870 körül a fejlett világban, egy évben, átlagosan 3500 órát dolgozott egy dolgozó, és annyit termelt, amennyit abban a korban tudott. 1950-ben 2500 órára csökkent az éves, átlagos munkaidő, de tudjuk, hogy a gazdaság a korábbinak a sokszorosát termelte mind mennyiségben, mind minőségben. Azt is tudjuk, hogy 80 év alatt óriási mértékben megváltozott a munkahelyek összetétele. A rengeteg kaszás, zsákos, csákányos embert felváltották a repülők, kombájnok, szénfejtő gépek, stb. 2010 körül 1500 órára zsugorodott az éves, átlagos munkaidő, de közben a gazdaság a 60 évvel korábbinak is a sokszorosát termeli. Miközben tizedére esett vissza a paraszti, bányász, esztergályos munka, és megjelentek a számítógépes, űrrepülő szerelő, atomreaktor kezelő állások.
A százötven éves, három síkon mozgó trendek azt mutatják, hogy egyszerre zsugorodik a munkaidő szükséglete, javul a gazdaság produktuma, és változik a munkahelyek összetétele. Csak ezt a három síkot együttesen szemlélve érthetjük meg, hogy milyen jövő elé is nézünk, amikor a robotokról, MI-ről beszélünk, vagy éppen tőlük félünk. Persze az is igaz, hogy a három sík nem harmonikusan alakult. A trend előrehaladásával mindig társadalmi harcok bontakoztak ki. A munkaidő csökkentését osztályharcok kényszerítették ki, miközben nagyon sok embernek kellett elhagynia az addig megszokott munkáját, esetleg lakóhelyét. Az emberek az elmúlt 150 évben is mindig előre rettegtek a jövőtől, úgy érezték, hogy a végromlás felé közelednek, de aztán újra és újra jól alkalmazkodtak a kényszerű technológiai változásokhoz. A napjainkban hangos robot-, és MI rettegés sem más, mint ami eddig volt. Most is nagyon sok munkahely szűnik majd meg, helyette újak keletkeznek, természetesen óriási konfliktusok árán, miközben az összegzett munkaidő szükséglet tovább zsugorodik. Ebből szintén hatalmas, össznépi rettegés alakul ki, majd ez politikai konfliktusokban, harcokban jelenik meg, végül a technológiai kényszerhez ismét alkalmazkodnak a társadalmak. Ennek az okos alkalmazkodásnak a legbelsőbb hajtóereje, motorja a felébresztett konfliktus. Azt pontosan nem láthatjuk előre, hogy konkrétan milyen módon alkalmazkodik majd a jövő technológiájához a társadalom, de a főbb vonalakat már sejthetjük. Ebbe biztosan nagy súlyt kap a képzés, a társadalomszervezéssel, a szociális újraelosztás, a munkaidő csökkentés.
Összegezve. A mostani technológiai robbanás a korábbiakhoz hasonlóan fájdalmas, és nehéz átalakulásra kényszerít majd minket, de a társadalom most is alkalmazkodni fog a változásokhoz. Ne feledjük, hogy az elmúlt 150 évben az emberi munkaidő szükségletnek a nagyobbik felét már „elvesztettük” mégis túléltük, sőt sokkal jobban élünk, mint korábban.
dr Németh Tibor
