A 19. századig a ló volt a legfontosabb segítője az embernek a közlekedésben, lovak húzták az ekét és az ágyúkat, még ki is számolták, milyen katasztrófát okozhat a lótrágya a városokban. Azután szinte teljesen eltűntek, szinte csak állatkertekben lehetett velük találkozni - majd újra emelkedett a számuk: passzió lett a lovaglás. Lehet, hogy ez vár ránk is? Hiszen azt ma már tényként kezelhetjük, hogy az emberre, mint munkaerőre (ezen a hagyományos bérmunkát kell érteni) egyre kevésbé van/lesz szükség.
Tekintsünk el a sci-fiktől - vagy egy esetleges természeti katasztrófától, mely visszavetné az emberiséget a középkorba.
Peter Frase: Négy jövő - élet a kapitalizmus után(Four Futures) c. könyvéről ír a Guardian (köszönet a Mandinernek a fordításért), Utópiát vagy terrort hoznak a robotok címmel.
Az első forgatókönyv „kommunista” idill: mindenki egyenlő, robotok végtelen mennyiségű tiszta energiát termelnek, megteremtve a munka, nélkülözés és a széndioxid káros hatása utáni világ materiális hátterét. A második tulajdonon és bérlésen alapul, a hatalom egy szűk elité, kevés a munka, ha szellemi tulajdonjogokkal, szoftverfejlesztéssel foglalkozunk, vagy ha rendőrök vagyunk, jól jártunk, máskülönben lecsúszunk. A tömeges lecsúszással nincs elég fogyasztó, stagnál a gazdaság. De legalább a környezet megtisztult. A klímaváltozás másként hat embercsoportokra, nem mindegy, hogy hegyekben vagy túlzsúfolt harmadik világbeli nagyvárosokban élünk, és egyetlen gép sem oldja meg a széndioxid-problémát. Azért valahogy túlélünk.
A harmadik, „szocialista” forgatókönyv egy "bőségszarú" nélküli közeget és egy unalmas világot vázol fel, ami egyébként egyenlőségen alapul, lesz általános alapjövedelem, piactervezés, s központi programokkal sikerül átalakítani a fogyasztást és az infrastruktúrát . Az unalomnál van rosszabb, a negyedik az „exterminizmus” újfeudális lidércnyomása, robotokkal – humán munkaerőre nincs már szükség –, korlátos erőforrásokkal, de a javak létező legegyenlőtlenebb elosztásával, hierarchikus társadalmakkal, megerősített szupergazdag enklávékkal, alkalomadtán raktárakba és börtönökbe zsúfolt „felesleges” tömegekkel.
A második változatnak - bár sokan állítják, hogy e felé haladunk - nincs sok teteje, ha a javak elegendő mennyisége rendelkezésre áll. Hogy a negyedik, újfeudális szcenárió valós veszély-e, az egy külön elemzést igényel - most arról próbáljunk meg beszélni, hogy jó elosztás esetén valóban az unalom társadalma alakul-e ki.
Panem et circenses - avagy megöl-e az unalom
Nagyon úgy tűnik, hogy reális a veszély. Két forrásból gyűjthetünk adatokat. Mit csinál az emberek többsége a szabadsága alatt? Aki teheti, elutazik valahova - s élvezi a semmittevést. Egy felmérés azt vizsgálta, mivel töltik a napjaikat azok, akik olyan munkanélküliek, hogy az alapvető életfeltételek (lakás, étel) biztosítottak. Mindezek alapján nyugodtan állíthatjuk: ha nem kell dolgozni, az emberek többsége nem tud mit kezdeni az így felszabaduló idejével. Ugyancsak kijelenthetjük, hogy egy harmonikus, konszenzusos társadalom is békés - ámde unalmas is lenne. Igaza lenne az állításnak? Nem hiszem.
Csányi Vilmost érdemes olvasni, aki humán-etológusként azt mondja, hogy egy részt az ember a legkevésbé agresszív, leginkább együttműködő társas lény - ugyanakkor genetikailag mégis csak őrzünk magunkban bizonyos agresszivitást. Ez megnyilvánul a szexben, egyéni vagy kisközösségi életterünk védelmében - ez tesz képessé bennünket, hogy ne legyünk védtelenek a külső változásokkal szemben, ez munkál azokban a "nyughatatlanokban", akik mindig megkérdőjelezik a fennállót és valami újat akarnak, akik türelmetlenek és célra törőek... Ők azok, akik miatt nem kell félnünk, hogy a jövőnk teljesen unalomba fulladhatna...
De mi a helyzet azokkal, akik a többséget alkotják, s akikre a hivatkozott felmérések vonatkoznak? Valóban idilli nyugalomban élnének? Attól tartok, hogy nem - már csak azért sem, mert a bennünk lévő agressziót vagy buddhista papok módjára "ki kell nevelni" - vagy utat, teret kell találni ennek a kiélésére, s itt a római "kenyeret, cirkuszt" juthat az eszünkbe, ahol az utóbbi a kegyetlen öldökléseket, harci játékokat jelentette. S tegyük fel a kérdést: boldogok lennének ezek az emberek? Mert tudjuk, hogy a hiánya - frusztrál. Persze, mit is nevezzünk boldogságnak? (Ezen pszichológusok, filozófusok, vallási vezetők, de újabban közgazdászok is sokat vitatkoznak - úgyhogy leegyszerűsítve az elégedettséget értem e fogalom alatt.)
Először tisztázzuk, hogy milyen tényezők NEM Növelik az elégedettséget - de hiányuk elégedetlenséget okoz: ide tartozik, ha a jövedelmünk nem elegendő a szükségleteink kiegészítésére, ha rosszak a körülmények a munkahelyen vagy otthon, ha pocsék a főnökünk vagy rosszak a kényszerű személyes kapcsolataink (munkatársaink, szomszédok, stb), ha sokat kell közlekednünk. (Sokakat meglephet, hogy itt szerepel a jövedelem is - de erről egy kicsit később.)
A motiváló tényezők közt olyanok szerepelnek, mint az elismerés, sikerélmény, nagyobb felelősség - és magasabb státus, a tevékenység tartalma és minősége, érdekessége, ami így megfelel az érdeklődésünknek, tehetségünknek. Elégedettséget pedig az okoz, ha az elért eredményeket saját erőfeszítéseinkkel értük el.
Mindez persze nem ismeretlen - a motiváció-elmélet, az ösztönzés régóta része a menedzsmentnek - ahol a vállalati, társasági célok elérése a CÉL. De mennyire igaz ez az üzleti világon kívül? Mi a helyzet az anyagiassággal?
A leírtak nem változnak attól, hogy más a cél a vállalati profit növelése - vagy éppen egy buddhista szerzetes esetében az, hogy elérje a nirvána állapotát. (Nem is említem az Istennek, I'tennek, Allahnak... tetsző életet, hiszen tudjuk, ez mennyire - egymással is - ellentmondásos lehet.) Vagyis egyéniek a céljaink - ugyanakkor ezeket a környezet nagymértékben befolyásolja, sőt, meg is határozza. Hat ránk a családunk, az oktatás - s maga a társadalom is. Visszatérve az anyagiassághoz: beláthatóan más a cél, ha valaki egy szabályozott, átlátható versenyben akar minél jobb eredményt elérni - vagy ha a cél a minél nagyobb gazdagság elérése. S ezt bizony befolyásolni tudja a társadalmi környezet is - nem csak törvényekkel, hanem erkölcsi elvárásokkal, számonkéréssel. Az első esetben új innovációk valósulhatnak meg - a másodikban a "cél szentesíti az eszközt". Akinek nincsenek igazi céljai - sosem lehet elégedett, mert elkapja a gépszíj: van, akinek jobb a kocsija, nagyobb a háza - vagy nagyon sokat kell összeszedni ahhoz, hogy ne legyen olyan a világban, aki nálam is gazdagabb. (Persze, nem arról van szó, hogy sajnáljuk a szegény túl-gazdagokat - hanem hogy megértsük az "öncél céltalanságát". Itt említhetjük azt a sportolót is, aki egykor a világ legjobbja volt - de ma alig bírja vonszolni szétkokszolt testét - s talán még az aranyérmeit is elvették azóta.)
"Megrendelés": milyen is legyen a világ
A világban való eligazodást az segíti, ha legalább abban egyet tudunk érteni, hogy mit is értsünk a közjó tartalmán. Sokan idegenkednek ettől, mivel sokszor visszaéltek már e fogalommal - kisajátítva azt a maguk érdekeire. Igaz, a közjó nem egy örökkön örökké változatlan fogalom, s a környezet hatására is állandóan változhatnak a szakpolitikákkal szembeni követelmények, ugyanakkor találnunk kell egy olyan tartalmat, megfogalmazást, amiben ideológiától, világnézettől függetlenül is közmegegyezés születhet. Ha elfogadjuk, hogy közjón a hosszú távon is fenntartható gazdaságot, társadalmat, kultúrát, környezetet értjük, akkor ebből levezetve keretet adhatunk az egyéni és csoportos értékek és érdekek közti vitáknak is. Így nem azokat a kérdéseket tesszük fel, hogy pillanatnyilag mi hoz többet a konyhára - hanem azt, hogy mit is kezdünk az "unokáinktól kölcsönkapott Földdel".
A Föld népességének csak nagyon kis része él olyan körülmények között, hogy a vagyoni gyarapodás ne okozna örömöt - másrészt nem csak a már buddhisták azok, akik le tudnak erről mondani. Ha nem lenne vagyonosodási lehetőség, akkor a NEMNÖVEKEDÉS hívei nem tudnák terjeszteni az amúgy igencsak rokonszenves nézeteiket. Ha mindenkitől azt várnánk, hogy nyugodt békességben élje a nap minden percét - nem lehetnének izgága művészeink, feltalálóink. Viszont élni sem tudnánk, ha állandóan izgága emberek közt kellene élnünk...
Szerencsére - nem vagyunk egyformák, s ez már az óvodás korban jól látható. Mivel a szülő legfontosabb dolga az, hogy szeresse a gyerekét, nem biztos, hogy szakértő segítsége nélkül is fel tudja mérni gyereke érdeklődését, képességeit. Az óvodában, általános iskolában nem a tehetséggondozás, hanem a felismerés a legfontosabb: az érdeklődési kört lehet ennek megfelelően alakítani. Fontos, hogy már a gyerekeket se az adottságaik miatt dicsérjük, hanem az elvégzett munkáért, teljesítményéért jutalmazzuk - persze, elsősorban szóval, kedvességgel. (Ha a szépségéért dicsérjük - ez válik fontossá a számára, s a szépségipar áldozatává lökjük. Hasonló módon - s itt is képbe kerül a közösségi nevelés - ha egy kisgyereket azért "ismernek el" a társai, mert a legjobb cuccokat, ajándékokat kapja, akkor kialakulhat a tárgyak, a vagyon fétise. Azt pedig pszichológiai kísérletek is bizonyítják, hogy ha valakiben kialakul a felsőbbrendűségének a tudata/érzete, az komoly személyiség romboló erő, mivel neki sok minden "jár".)
Félreértés lenne azt gondolni, hogy a teljesítmény-gyárak mellett érvelnék - ellenkezőleg: a személyiség fejlődésének, a kompetenciák kibontásának a legjobb formája a játék - illetve a játékos formák. Ha mindez megvalósul, akkor kialakul a reális önkép, önértékelés is.
Már volt szó a közös munkáról, együttműködési készségről - a jövő egyik nagy kérdése az, hogy megtanuljuk-e a közösség-fejlesztést, mivel a technikai lehetőségek egyik nagy veszélye az, hogy a látszólagos könnyedség ellenére sokan csak felszínes kapcsolatokat alakítanak ki - s a magányos ember hajlamos a robbanásra, a fundamentalista eszmékhez való csatlakozásra.
A tendenciák kivetítése, a trendek felvázolása nem azt jelenti, hogy biztosan tudhatjuk, mi lesz a jövőnk - de ha eltekintünk valamiféle globális katasztrófától, akkor nagy bizonyossággal állíthatjuk, hogy a tanulás, képzés nem egyszerűen a tudás-, hanem a kompetencia társadalmat kell, hogy szolgálja. Egyenlítse ki a születéskori esélykülönbségeket, legyünk tisztában a képességeinkkel, tehetségünkkel, érdeklődésünkkel, egyéni hátrányainkkal, majd tanuljuk meg ezek alapján hogyan, milyen célokat tűzzünk ki - s már "csak" induljunk el az utunkon.
Természetesen jól tudom, ez nem óhaj - vagy akár egy egyszeri döntés kérdése - de kíváncsi vagyok, jól gyűjtöttem-e össze mindazt, ami miatt tagadni tudjuk a címben feltett kérdést. S ismétlem: a negatív szcenáriókra még visszatérünk.
https://www.metazin.hu/index.php/item/3576-a-folosleges-emberek-kora
