Átlagos tájékozottságú és íráskészségű polgár könnyedén összeállít egy rémtörténet-
gyűjteményt, mely arról szól, milyen feleslegesek, ablakon kidobott pénzek a célközönséget el nem érő segélyek, a támogatásokat hogyan nyúlják le. Ebben a környezetben különösen fontos, hogy lássuk: ebbe nem kell beletörődni.
Az írást a szerző engedélyével közöljük - a szerkesztett változat csak később lesz elér
hető a MANCS 2017.1. számában
Ha közpolitikai témákról ír az ember, mint én teszem itt, szinte mindig a problémák, a hiányok, a hibák felől közelít. Bevallom, részben azért, mert ezek az érdekesek. Hadd tegyem most egy karácsonyi cikk erejéig mottómmá a Magyar Krónika elhíresült jelszavát: keresd a jót!
A történet főszereplője tíz gyógyítható-megelőzhető NTD. A rövidítés egy betegségcsoportot, a forró égövi országok vidéken élő szegény lakosságát sújtó kórokat (neglected tropical diseases) jelöli. Olyan rémségek tartoznak közéjük, mint a nekünk csak Rejtő-regényekből ismert, hetvenmillió embert fenyegető álomkór, a vakság második legnagyobb, húszmillió embert érintő fertőzéses oka, a féreg okozta folyami vakság, a rablópoloska terjesztette Chagas-kór, az évente több, mint kétszázezer embert megfertőző feketeláz (leishmaniózis) vagy a lepra.
A fenti apró parazitákon kívül a színlapon szerepel még
- mindenféle gyanús trópusi diktatúrák és kétes demokráciák kormányai,
- egy nemzetközi bürokrácia, a WHO,
- Bill and Melinda Gates Foundation és más magánalapítványok,
- és végül minden antikapitalista gyűlöletének kedvenc tárgyai, a nagy nemzetközi gyógyszercégek, melyek hosszú bűnlajstromán azon túl, hogy az orvosokat vigécek révén korrumpálják és elrekkentik a szereiket hatástalannak mutató kutatási eredményeket, régóta ott éktelenkedik az a vád is, hogy szegény országok szegény betegeit inkább hagyják meghalni, mint hogy olcsóbban adnák nekik szabadalommal védett gyógyszereiket.
Az alapprobléma persze az érintett országok kormányaival van. Megérteni rém egyszerű, megoldani évtizedeken át nem ment. E kórok legyőzéséhez részletes népegészségügyi adatok kellenének, a kormányzatba vetett bizalomra épített felvilágosítás, orvos-, nővér kapacitás és a drága gyógyszerek ára, rengeteg pénz. Ha ez mind megvan, még mindig évekig tart, mire eredményeket lehet elérni. Megéri az érintett országok vezetésének belevágni az ellenük való küzdelembe? Ha abból indulunk ki, a közjó szolgálata a fő céljuk, talán meg. De ha abból, hogy az ezeknek a részben nem is demokratikus országoknak élén álló erős emberek leginkább politikai túlélésüknek rendelnek mindent alá, már baj van. Nem azért, mintha csak fejlett demokráciák költhetnének az egészségügyre általában. Hanem mert konkrétan ezek a betegségek, mióta világ a világ, kínozzák és tizedelik ott a lakosságot: a falujuk határán túl nem látó érintettek nem is tudják, hogy nem szükségszerű, hogy így legyen. Ezért nem hibáztatják érte az államukat, elfogadják a kórt, mint sorscsapást. Ráadásul, akik szenvednek tőlük, azok az isten háta mögötti falvak legszegényebb lakosai, akiket a betegség még passzívabbá tesz. Ezeknek az embereknek a politikai súlya nulla. Szavazataikat, ha el is vonszolják magukat az urnákig, könnyű másképp megszerezni, forradalmat se tudnak csinálni. Ugyan miért költené rájuk a kormány azt a költségvetési pénzt, amit ki lehet direkt síbolni Svájcba, oda lehet adni a rendszer támaszait jelentő oligarcháknak és törzsfőnököknek, vadászrepülőt és vízágyút lehet belőle venni, vagy épp a főváros izgága és veszélyes szegényeit lehet vele lenyugtatni?
Mit tehet ilyenkor a világ, na jó, a WHO, a szenvedők millióiért?
Lehet nem tudomásul venni, hogy így működik a politika: lehet jól hangzó programokat meghirdetni, amikről tudni előre, hogy az afrikai diktátorok uniformisban parádézva bejelentik, majd elszabotálják őket és elsikkasztják a rájuk szánt pénzt, lehet elpazarolni lelkes, majd frusztrált, majd cinikus nemzetközi önkéntesek idejét vagy szakértelmét azzal, hogy szélmalomharcot folytatni odaküldjük őket az NTD-verte falvakba.
És lehet megtörölni az orrunkat, elfogadni, hogy így működik a politika és megkérdezni: hogyan tudjuk átalakítani a fenti kalkulust? Hogyan tudunk olyan helyzetet teremteni, amiben a trópusi országok politikusainak megérje leszámolni az NTD-kkel?
Ehhez először rengeteg szakértelem és terepismeret kell, orvosi, epidemiológiai, szociális, politikai, menedzsment kapacitás: hozzáértő, elkötelezett, kitartó emberek százai.
Másodszor földrajzilag is részletes népegészségügyi információk kellenek. Ha nem tudjuk, mi ellen küzdünk, és hol tart a küzdelem, ha nincs megbízható, az érintett országoktól független, de oda bejáratos apparátus által működtetett monitoring rendszer (azaz ha a diktátorok egészségügyminisztérumainak hasraütéssel generált adataiból kell dolgozni), borítékolható a kudarc.
Harmadszor, az érintett politikusoknak is vonzó keretek kellenek: csillogó összejövetelek Genfben és Londonban, ahol, miközben házastársuk az idei divathoz igazítja ruhatárát, maguk, mint népük boldogítói fürödhetnek a rivaldafényben: ez jól mutat otthon a tévéhíradóban.
Negyedszer, rá kell beszélni a gyógyszergyárakat, hogy adják ingyen a gyógyszereiket. Ez nehéznek tűnik, és az is, de nem lehetetlen. Éppen azért nem az, amiért ezek a cégek oly veszedelmesnek tűnnek: a gyógyszerek előállításának költségstruktúrája miatt. A szabadalmazott gyógyszerből első tabletta a kifejlesztés költsége miatt másfélmilliárd dollárba kerül a vállalatnak, a második és az összes többi darabonként egy centbe. Miközben úgy nyilván nem lesz haszon, ha egy centért adják a tabletta darabját, ezért beárazzák 10 dollárra. De pont azoknál a speciális szereknél, melyek csak az NTD-k gyógyítására jók, ha csak nem veszik őket 10 dollárért, és hát már egy ideje nem veszik, nem olyan óriási áldozat ingyen adni őket. Hiszen igazából egy cent darabjuk előállítása, miközben meg lehet szorozni az adományozott mennyiséget 10 dollárral, és fényezni a cégnek magát, hogy annyit adományozott az NTD elleni küzdelemre. Persze ennek a büszkélkedésnek is meg kell teremteni a kereteit, elérni, hogy tényleg gyógyuláshoz vezessen az adománygyógyszer.
Ötödször az egész nagy összerakandó nemzetközi masinériához még kell pénz persze, és nem csak ezerszer átszámolt, évekre előre megtervezett WHO-s vagy nyugati kormányzati pénz, hanem olyan, amit rugalmasan arra lehet költeni, amiről menet közben derül ki, hogy hiányzik: kapacitás itt, technológia ott. Ilyet tudnak betenni a magánalapítványok vezetői, akinek nem parlamenti albizottságoknak kell elszámolnia, hanem Gateséknek.
Hatodszor: diplomácia, tárgyalások, szervezés, kitartás, türelem. Egymással berángatni a szereplőket a folyamatba: ha az összes szomszéd állam, összes versenytárs gyógyszertár részt vesz, ciki lesz már kimaradni. Majd a monitoring működtetése: hitelesen jelezni, hol a gubanc, finoman orrára koppantani annak, aki elmaradt a vállalásaival.
Mekkora az esélye, hogy ez mind összejön? A WHO által 2007-ben beindított folyamat a gyógyszergyárak 18 milliárd dollár értékű gyógyszert beígérő 2012-es deklarációjával és az összes fenti szereplő bevonásával 2020-ra célozza ezeknek a NTD-knek a megszüntetését, és éves jelentésekben állít ki szigorú, alapos és érthető bizonyítványokat az előrehaladásról. Ne kiabáljuk el, de a 2016-os szerint az állás biztató. Nincs hír, nincs szenzáció, ráadásul hátra van még négy év. Csak annyi van, hogy amíg mi a magunk bajaival vagyunk elfoglalva, a WHO, melynek Magyarország is tagja, a nagy gyógyszergyárak, melyeknek sokszáz magyar a dolgozója és szinte mind a kuncsaftjai vagyunk, meg a mi szövegszerkesztőnk árán hízó Gates Alapítvány, lucidus politikai-gazdaságtani diagnózishoz választott adekvát terápiával, rengeteg munkával, pénzzel és jószándékkal napról-napra, hétről-hétre olyan tömegben és sebességgel számolják fel az emberi szenvedést és szükségtelen halált, amilyet az oltások bevezetése óta nem látott a világ.
Kinyílott a pitypang – megírtam!
http://unitingtocombatntds.org/sites/default/files/resource_file/london_declaration_on_ntds.pdf
http://unitingtocombatntds.org/report/fourth-report-reaching-unreached
https://www.youtube.com/watch?v=qNWWrDBRBqk
Az oldal megjegyzése: azok a projektek lehetnek sikeresek, melyek egy átfogó program részei, s nem csupán a pénzköltésre szerveződnek. Szükség van pénzre, szakismeretre - de helyi ismeretek, a helyi erők bevonása nélkül pusztán kidobott pénz maradna.
